München mit Gustav

Útközben

Nagy dologra vállalkoztunk! Úgy döntöttünk, hogy az idei nyaralásunkra Gustavot is elhozzuk magunkkal. Ismerve kis energiabomba, izgága természetét, kicsit tartottunk tőle, hogy hogyan viseli majd a hosszabb autózást, de kellemes csalódást okozott. Nyugalommal és jókedvűen utazott, ráadásul a legkülönbözőbb bohócságokkal szórakoztatott minket.

Mivel több országon is áthaladtunk, úgy döntöttem, hogy ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy kicsit körbe nézzek friss "kutyás" szemmel Európában és összehasonlítsam a Budapest és más nagyobb városok felkészültségét.

Az első megállónk Ausztriában volt, egy sztráda melletti étteremben, ahol kedvesen fogadták Gustavot. Az éttermen belül is leülhettünk volna kutyával, de már csak a szép kilátás végett is, inkább a teraszon ebédeltünk. Amint kint leültünk, az egyik felszolgáló már is hozott Gustávnak egy itató tálkát.

De nem csak az étteremben dolgozók kezelték a kutya jelenlétét a legtermészetesebb és legmagátólértetődőbb dologként. Minden éttermi vendég is nyugalommal és kedvesen mosolyogva követte a tekintetével Gustavot, ahogy elhaladtunk mellettük.

Ez egy pozitív és bíztató kezdet volt, bár még az osztrák élmény után is nagy meglepetés ért minket, mikor megérkeztünk Münchenbe.

München

Azon kívül, hogy a bajor főváros gyönyörű, még maga egy kutya-gazdi paradicsom is.

A város annyira kutyabarát, hogy nem azt jelölik, ha egy helyre bemehet kutya, hanem azt, ha nem. Minden étterem, üzlet (még a legelegánsabbak is) tárt karokkal fogadják a kiskedvenceket. Az első meglepettség után kicsit el is szégyelltem magamat. Ez kellene, hogy a természetes legyen és inkább szomorú, hogy Budapest továbbra is ennyire a nagy világvárosok mögött kullog "kutyázásban". Hiszen milyen vendéglátó vagy szolgáltató az, aki arra kéri azt, akinek szolgáltat, hogy legjobb barátját hagyja kint az utcán?

Ennek természetesen feltétele az, hogy a kutyák jólneveltek legyenek és tudjanak mind az emberi, mind a kutya normák szerint helyesen viselkedni.

Sajnos csak egy napot töltöttünk Müchenben, de még így is ráakadtunk egy kutyaiskolára

Nem is olyan meglepő tehát, hogy a kutyák hallgatnak gazdáikra. Kedvesen és barátságosan közelednek mind az ember, mind más kutyák felé. Gazdák és kutyák kicsit értetlenül is figyelték, hogy eleinte miért nem engedtem Gustávot más kutyákhoz közeledni. A budapesti sétáink során, ahol többször ingerülten, morogva, néha kifejezetten támadólag reagáltak más kutyák Gustav kölyök, kicsit hebrencs közeledéseire, már kialakult bennem egy óvatos és féltő viselkedés. Előbb kérdezem a gazdát a kutyájáról (fiú, lány, barátkozós, mennyi idős) és utána engedem csak közel hozzá az én kutyámat.

Itt ez fölöslegesnek bizonyult. A kutyák kedvesen, farok-csóválva közeledtek Gustavhoz, türelmesen szaglászták őt és hagyták, hogy ő is kedvére szaglásszon, majd ugrálva hívták játékra.

A kutyák többségét egyébként pórázon sétáltatják, amelyiket nem, az a kutya is gyorsan reagál és azonnal visszasiet a gazdájához, aki behívja. Mert, hogy a gazdák odafigyelnek egymásra és környezetükre. Már messziről észreveszik, ha a másik gazdi nem szeretné, hogy odaengedjék a kutyájukat és e szerint visszahívják, megfogják az állatot. Sőt, egy szabadon sétáltatott kutya Gustavot látva leült és várta gazdája instrukcióját, hogy odamehet-e a másik kutyához.

Éppen néhány napja történt, hogy az Erzsébet téri parkban sétálva már messziről láttam, hogy egy közeledő gazda páros valószínűleg épp nagy veszekedésben volt. Egyszer csak a törpe schnauzert vezető nő elengedte a pórázt, a kutya pedig elkezdett felénk rohanni.

Én nyugodtan és kedvesen kértem, hogy fogja meg az állatot, mire a nő hangosan káromkodott, mindennek elmondott és középső ujját mutogatta nekem.

Éles váltás volt ezután a Müncheni kiruccanás.

Mondani sem kell, hogy a város parkjai is fogadják a kutyákat, a bejáratoknál még kakis zacsik is ki vannak téve. Nem is láttunk sehol a városban kutyapiszkot.

Talán - ha nagyon kritikus szemmel próbálom nézni - kutyásoknak az egyetlen nehézséget a tömeges biciklis közlekedés jelenti. De valószínűleg ez is csak megszokás és a megfelelő kutyanevelés kérdése.

A járó-kelők is máshogy tekintettek Gustávra. Egy hölgy udvariasan megállított minket és kérdezte, hogy szelíd-e a kutya és, hogy megsimogathatja-e. Lassan közeledett hozzánk, kezét maga elé engedve nyújtotta oda nyitott tenyerét Gustavnak, hogy megszaglászhassa. Így az egyébként kicsit félős kis uszkárom is teljes bizalommal fordult a hölgy felé és egy perc múlva már rajongva ugrálta körbe.

Egy ház kapuján kíváncsian beszaladt Gustav és pont akkor lépett ki egy idősebb hölgy. Az első reakcióm az volt, hogy gyorsan visszahúztam a kutyát és rádörrentem, hogy nem szabad. Mire az idős hölgy már mondta, is, először németül, majd hirtelen átváltott angolra: "Ilyen kutya bármikor bejöhet a házamba."

Ilyen élmények után, attól tartok, hogy nehéz lesz visszaállni a magyar valóságra. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

A következő megálló: Strasbourg!