Alsace avec Gustav - Colmar

Colmarba érkezve úgy érzi magát az ember, mintha egy mézeskalács városba csöppent volna. A házak már önmagukban is ezt a hatást keltenék, de a helyiek jól láthatóan a végletekig vitték a színekkel, díszítésekkel és a mézeskalács boltokkal a városka stílusát. Eleinte még azon is elgondolkodtam, hogy nem kellene-e kenyérmorzsákat hagynunk magunk után, hogy biztos visszataláljunk a parkolóhoz. Végül mégis inkább a modern technika és a Google térkép segítségére hagyatkoztunk.

De jól is tettük, mert a kenyérmorzsák valószínűleg nem lettek volna hosszúéletűek. Colmar ugyanis tele volt turistákkal és a velük utazó kutyusaikkal. Elég meleg volt, szóval a legtöbb kutya el volt pilledve, inkább csak keresték az árnyékot és nagyon egymással és más emberekkel nem foglalkoztak - Gustav nagy szívfájdalmára. Tőle havazhat, eshet, fújhat vagy lehet tűző nap és 40 fok, neki akkor is minden egyes kutyát meg kell szagolnia és azonnal játszania kell.

Igazából csak csodálni tudom Gustav kitartó optimizmusát és kedves, barátságos közeledéseit kutyatársai felé. Bárcsak mi emberek is képesek lennénk lerázni magunkról előző rossz tapasztalatainkat és nyíltan, érdeklődve és barátságosan fordulni egymáshoz.

Gustav egyébként a maga "uszkárságával" tökéletesen beleillet a francia mézeskalács városba. Még az is lehet, hogy az ősei is valahonnan innen származhattak. "Büszkemama" elfogultságomban muszáj elmesélnem, hogy Colmarban (is) a csodájára jártak Gustavnak. Egy Maltese-t sétáltató gazdi meg is állított minket és megkérdezte, hogy hol és kitől vettük Gustavot. Mint kiderült már évek óta uszkárt szeretne, de minden tenyésztőnél hosszúak a várólisták.... Hát igen, szerencsénk volt és hálás köszönet Bali Ágnes tenyésztőnek, hogy ilyen gyorsan válhatott valóra uszkár-álmunk Gustav személyében.

Colmarból eredetileg még Freiburgba is szerettünk volna ellátogatni, de a nagy meleg miatt úgy döntöttünk, inkább visszaindulunk Strasbourgba, ahol Gustav es mi is kicsit ki tudtuk pihenni a nap fáradalmait, mielőtt egy utolsó alkalommal még belevetettük magunkat la Petite France esti forgatagába.

Sajnos másnap már korán reggel kellett indulnunk is hazafelé. Hosszú volt az út Budapestig és érdekes módon talán mindannyiunk közül Gustav bírta a legjobban. Végig aludta az út nagy részét, aminek persze az lett a vége, hogy mikor végre este 10 körül hazaértünk, az első dolga volt fel-alá rohangálni és minden játékát egy kupacba hordani.

Útközben ismét Ausztriában álltunk meg, ahol egy benzinkútnál akadtunk rá a jobb oldali táblácskára. És milyen igaz is.... "Itt lakik a világ legelkényeztetebb uszkára." De hát mit tegyünk, ha imádjuk...?